Az rendben van, hogy a kamaszok általában nem a kedvességükről, kiegyensúlyozottságukról és kimért bölcsességükről híresek. Gyakran olyan velük az élet, mintha állandóan tojáshéjjon lépkednénk. Felnőtt legyen a talpán, aki képes eligazodni szeszélyeiken, dekódolni a különös és kiszámíthatatlan viselkedésük mögött bújkáló, olykor segítségért kiáltó érzelmeket.

Mind tudjuk, hogy nehéz időszak ez. Tudjuk, mekkora külső-belső változás, tudjuk, hogy a szülői befolyása csökken, és tudjuk azt is, hogy számos veszély fenyegeti őket, és nem bánnak mindig túl jól egymással. 

Mégis, ha coachként megnézem, milyen problémákkal küzd a legtöbb ember, azt kell mondanom: sok múlik a felnőtteken. Lényegesen kevesebb dolgunk lenne, ha gyerekként és kamaszként több pozitív, és kevesebb káros hatás érne minket a felnőttek részéről. Ha tisztelnének és komolyan vennének minket, ha értőn és támogatóan szólnának hozzánk. Ha az előttünk álló minták és az iskola valóban segítenék kibontakozni a bennünk rejlő értékeket, és felkészítenének minket a felnőtt lét ránk váró kihívásaira.

Ebből kiindulva kidolgoztam egy kamaszoknak szóló coaching programot.

A munka azzal kezdődött, hogy feltettem a kérdést saját, 16 éves énemnek: mi segített volna neki abban, hogy lényegesen előnyösebb pozícióból vesse bele magát a nagybetűs életbe?

Válaszaiból cikksorozat született, melynek első része az érzelmekre koncentrál. 

 

 

1. Jó lenne, ha valaki megértene, amikor én nem értem magam

 Igen, én is felfogom, hogy nincs teljesen rendben minden különösebb ok nélkül tiszta erőből bevágni az ajtót magam mögött, aztán rángatózva bömbölni egy sarokba kuporodva, de az elszigeteltség és magamrahagyatottság ebben a helyzetben végtelenül félelmetes és kétségbeejtő. 

Eleve már az is elég rossz, hogy nem látjátok, mennyire szorongok és vívódom odabenn. Hogy ahelyett, hogy beszélgetnétek velem, mindenki a saját dolgával van elfoglalva. Ha épp nincs tervezett családi program vagy véletlenszerű jó hangulat, csakis a viselkedésemmel tudom elérni, hogy figyeljetek rám, de ez általában negatív figyelem. Úgy néztek rám ilyenkor, mint akivel valami nagy baj van, esetleg elpuffogtattok pár nevelő célzatú közhelyt. Amikor tehát annyira zaklatott vagyok, hogy nem sikerül magamra erőltetni a mindenhol elvárt “kedves és jó vagyok” viselkedést, még a ti korholásotokkal és negatív érzelmeitekkel is meg kell bírkóznom.

Pedig mindennél jobban vágyom arra, hogy valaki leüljön mellém a földre, és azt mondja: normális, ami velem történik. Nem vagyok ezzel egyedül. Szeretném, ha kioktatás és szemforgatás helyett megnyugtatnál inkább: szeretsz, mellettem állsz, nem haragszol, nem ítélsz el. Az érzelmeim nem nevetségesek, nem kicsinyesek és nem elnyomnivalóak,  hanem nagyon is fontosak, értékesek és legitimek.

2. Engedjétek, hogy megéljem a negatív érzelmeimet! 

Olyan jó volna, ha nem büntetnétek értük! Ha nem csak akkor érezném, hogy “jó” vagyok, ha állandó örömfelhőben úszom, vagy ha sikerül lepleznem, elfojtanom a negatív érzéseimet, esetleg elterelni a figyelmemet róluk…

Már gyerekkoromban is ez volt: jaj, csak ne sírj, ne nyavajogj, ne dühöngj, ne bosszankodj. Ilyenkor kérlelés, érvelés, vigasztalás vagy figyelemelterelés következett. 

Kamaszként aztán nincs is vérlázítóbb, mint egy robbanásra kész felnőtt, aki az arcodba kiabálja, hogy “ne idegeskedj”, miközben azt állítja, hogy ő bezzeg nyugodt. “Ebben a családban mindenki békés, boldog és nyugodt. Legyél te is békés, nyugodt és boldog, vagy legalább játsszd el, mint a többiek. Ha erre nem vagy képes, vagy nem vagy hajlandó, zavarni kezdesz minket, ki leszel közösítve és téged fogunk okolni a nyugodt életünket felforgató konfliktusokért.” 

Természetesen van olyan család is, ahol a felnőttek viselkednek dühöngő őrültként és a kamasz tűnik “nyugodtnak”, miközben ugyanúgy rettegni kezd a féktelen, tomboló érzelmek minden formájú megnyilvánulásától. 

Pedig elsősorban azt lenne jó mielőbb megtanulni, hogy minden érzés fontos, legitim és nem véletlenül jelentkezik. Mindegyikkel érdemes foglalkozni, megvizsgálni, hogy milyen helyzet, és főleg:  mifféle gondolatok hozták elő. Mit tudunk tenni, hogy a felismert érzéseinket konstruktívan használjuk fel, ahelyett, hogy elfojtanánk vagy szélsőséges viselkedésbe fordítanánk feszítő energiájukat. 

Ezt a tudást pedig leginkább hiteles példamutatással és hatásos kommunikáció révén lehet átadni másoknak. 

3. Jó lenne, ha nem vennétek mindent magatokra

Ha végre megnyílok, és elmondom mi bánt, nem segítesz azzal, ha válaszul megsértődsz vagy sűrű önigazolásba kezdesz. Sőt, talán még ennél is rosszabb, amikor rámhárítod a teljes felelősséget: “nem kellene ezt tennem, ha te nem csinálnád állandóan ezt meg azt”, vagy “veled nem lehet, mert te ilyen és olyan vagy”. “Én csak jót akartam, de neked soha semmi sem elég jó”.

A mártírkodás sem segít, hogy  “márpedig én mindent csak érted csináltam”, vagy “azok után, mennyi áldozatot hoztunk érted apáddal”, esetleg a “csak tudnám, hol rontottam el/mit tehetnék még!”.

 

Oké, hogy az én bajom óhatatlanul előhívják benned ezeket a kérdéseket, de nem lehetne, hogy legalább 5 percig tényleg rám figyeljünk, és ne a saját problémáidról, érzelmeidről beszélj?

4. Jó lenne, ha nem bagatellizálnátok a problémáimat

Ha végre nagy nehezen megnyílok, a legrosszabb reakció, amit csak kaphatok, hogy “haha, ettől vagy így kiakadva? Na majd megtudod te is, melyek az igazi problémák”. Vagy a “bezzeg én a te korodban” kezdetű történetek. Esetleg a “tudnád milyen szerencsés vagy” típusú hegyibeszédek.

 

Egy másik ember érzéseit és problémáját nem valaki vagy valami máshoz képest kell tudomásul venni és értelmezni! Nem attól lesz valamiből probléma, hogy te, a saját lelki alkatoddal és élettapasztalatoddal, a “mai fejeddel”, annak látod-e vagy sem, hanem attól, hogy az, aki ettől a bizonyos dologtól szenved, problémának látja, és kész. Ha felnőtt létedre képtelen vagy elsajátítani ezt az egyszerű alapvetést, jobb, ha nem kísérletezel mások megértésével, mert csak ámítod magadat, és őket is.

 

Ja, és a másik “kedvencem”, amikor egyenesen letagadod, amit mondok. Ez lehet akár kézzelfogható, szemmel látható tény is:  “Mi, neked pattanásod? Nincs is neked pattanásod!” “Ugyan már, nem is vagy hájas.” “Dehogyis nem vagy te jó matekból!” Vagy lehet megfoghatatlanabb, benyomás szerű felvetés is: Mi, hogy én ideges? Dehogy vagyok én ideges!” “Méghogy nem hallgatlak meg??? Dehogynem hallgatlak meg, most is pont téged hallgatlak”.

 

Ugyanide tartozik az emlékek letagadása is. Amikor kategorikusan kijelented, hogy “Az nem is úgy volt. A te emlékeid tévesek, az enyémek pontosak és jók”.

 

Ne lepődj meg, ha egy-két ilyen reakció után jelentősen csökken a bizalmam, és legközelebb mégjobban meggondolom, hogy érdemes-e kitárulkoznom és megint vásárra vinnem a bőrömet!

5. Jó lenne, ha őszinték, önazonosak és hitelesek lennétek

Tudom, hogy egy rakás dologgal ámítjátok magatokat, amiket nagyon el akartok hinni. Mindig olyankor lesztek rám a legdühösebbek, ha effélékkel szembesítelek titeket. 

De én még csak most kezdek öntudatra ébredni, megfigyelni, tudatosítani az érzelmeket. Nagyon összezavar, ha lila fejjel üvöltitek, hogy ti márpedig nem vagytok idegesek, vagy ha azt állítjátok, én vagyok a legfontosabb számotokra, miközben a sok munka mellett semennyi időtök sem marad rám, mert a maradék pár órát házimunkával és focinézéssel töltitek. 

Sokkal jobb lenne, ha beismernétek, hogy nem vagytok tökéletesek és tévedhetetlenek. Ha találgatás helyett néha beismernétek, hogy fogalmatok sincs. Ha őszintén, partnerként kezelve, mesélnétek az életetekről, a nehézségeitekről, a győztes és vesztes csatáitokról, de anélkül, hogy meg akarnátok engem kímélni a sajátjaimtól. Ha kimondanátok, amit éreztek, és ez összhangban állna a tetteitekkel.

 

Mivel a szülői minta rendkívül tartósan és mélyen beépül, óriási felelősség a gyerekeinkkel szemben, hogy legalább törekedjünk az önazonosságra. Ha pedig mégis “csaláson” kapnának, háborgás és retorzió helyett ismerjük el igazukat, és próbáljunk változtatni képmutató viselkedésünkön. 

 

A hitelesség, önazonosság, nyitottság egy egészen más nézőpont befogadására, vagy a másik fél türelmes, támogató, szeretetteljes és ítélet mentes meghallgatása olyan képességek, melyekre nem csak kamaszkorban vágyunk embertársainktól. Mégis kevesen képesek rá, ezért rendkívül ritkán tapasztalhatjuk meg ennek gyógyító erejét. 

Mégis hatalmas lehetőség rejlik ezek elsajátításában, hiszen önmagunkat és másokat is gyógyíthatjuk ezzel, miközben kapcsolataink bensőségesebbé, kiegyensúlyozottabbá válnak. 

Te mit gondolsz minderről? Mitől szenvedett a 16 éves éned, amin sokat kellett később dolgozzál, esetleg még mindig szenvedsz tőle?

Esetleg, ha kamasz gyerekeket nevelsz, hogyan látod mindezt a “másik oldalról”?

Kíváncsian várom véleményeiteket!

Spread the love
  •  
  •  
  •  
  •  
  •