Hogyan légy önmagad, de leginkáb: hogyan ne?

“Az légy, aki vagy”. “Légy önmagad!”. “Csak add önmagad”. Még egy verzió, és hozzám vágsz valamit, ugye?

 

Hiszen Charlie whiskey érlelt hangjától az utolsó üditő reklámig időtlen idők óta mindenhonnan árad ez hangzatos, ám mégis üres és semmit mondó bölcsesség.

 

Az üzenet több szempontból is problémás, mert hát:

  1. Mégis ki a frász mást adhatnál, ha nem önmagadat? Hogyan is adhatnál bárki mást?
  2. Vajon azt jelenti-e ez, hogy mindenképp pontosan úgy kell elfogadnod magad, ahogy most vagy, és mindezt “cenzúrázatlanul” a világ szeme elé tárnod?
  3. Mi van, ha elégedetlen vagy azzal, aki vagy? Mi a helyzet a fejlődéssel? Lehetsz-e önmagad úgy, hogy közben változni szeretnél, “más” szeretnél lenni?
  4. Közben mégis érzed, hogy bizonyos emberek társaságában vagy bizonyos helyzetekben jobban “önmagad” vagy, mint máskor. De hogyan lehetséges ez? Melyik vagy igazán te, és kik a “többiek”, akik olykor átveszik az uralmat a tested, gondolkodásod és tetteid felett?

Nos, ebben, és a következő két bejegyzésben igyekszem megvilágítani ezeket a nagyon is ésszerű kérdéseket számodra, miközben pontokba foglalom a valódi önazonosság biztos ismérveit.

Kezdeném is egy talán radikálisnak tűnő állítással: a testedet alkotó sejteket és a benned zajló, mérhető biokémiai folyamatokat leszámítva te egy kitalált szereplő vagy. Ha úgy tetszik: fikció.

A saját, és mások elméjének szüleménye.

Egy gondolathalmaz, ahogyan önmagad definiálod. És ahogy mások fejében élsz. Legtöbbször azonban a kettő – gyakran nem épp a legszerencsésebb – kölcsönhatása.

Ahány ember, aki veled kapcsolatba lép, annyi te létezik. Ahány új pillanat, annyi új te születik.

Az alapján, ahogy a mindennapi életedben részt veszel, te a gondolataid – és a mások gondolatainak megtestesülése vagy. A tapasztalataid, szokásaid, rögzített hiedelmeid, és ezek közvetítőjeként a memóriád pedig gondoskodik a folyamatosságról.

Szóval akkor ki más is lehetnél, amikor épp nem Önmagad vagy?

  • Egy olyan tapasztalat, ami eddig még ismeretlen volt számodra, és akit valamilyen előzetes hidelmedből kifolyólag az elméd nem fogad osztatlan lelkesedéssel (micsoda??? Elküldted a főnöködet a francba és aztán egész este az asztalon táncoltál??? Hiszen ez nem is te voltál!)
  • Mások vélt vagy valós elvárásai veled szemben (mit szólna az apám/feleségem/egész világ, ha megtudná, hogy mindig is gyűlöltem az ügyvédi pályát, és titkos vágyam egy félreeső tanyán kecskéket tartani?)
  • Saját elvárásaid önmagaddal szemben (melyek álatlában mások vélt vagy valós elvárásaira vezethetőek vissza): de hiszen én keresztény vagyok, és egy jó keresztény ilyet nem csinál, vagy de???
  • Mások vélt vagy valós véleménye rólad (Okosnak tartanak, nem hozhatok magamra szégyent!)
  • Saját (gyakran lesújtó) véleményed magadról (Örök vesztes vagyok, na ugye, megmondtam).
  • Öntudatlanságod (nem tudtam, nem mondták, de nekem azt mondták, de másoktól kaptam, de mindenkinek ilyen van és mindenki ezt csinálja)
  • Félelmeid szövevénye (ugyan utálom a munkahelyem és a mindennapos megaláztatást, nem merek változtatni, mert mi lesz ha); esetleg: szívem szerint egész mást csinálnék, de mindenki őrültségnek tartja, így biztosan nem sikerülhet)

Ismerősek az énednek fennebb megnevezett megnyilvánulási módjai?

De mégis mi állhat a hátterében annak, hogy lelkünk legmélyebb igazsága, sőt, még Charlie bölcs tanácsa ellenére is oly gyakran cselekedjük mindennek a szöges ellentétét?

Bár látszólag temérdek ok létezik, gyakorlatilag mind visszavezethető erre a kettőre: 

 

  1. Félelem;
  2. Egymásnak ellentmondó hiedelmek.

Meglepődnél, ha tudnád, mennyi keserű tapasztalatod vezethető vissza a félelmeidre.

A félelem tárgyai végtelen formában nyilvánulnak meg: hogy nem fogadnak el, hogy majd nevetségesnek, hülyének tartanak, hogy nem vagy elég jó, hogy kudarcot vallasz… Mégis, amikor úgy döntesz, hogy értékeid, kedved, kíváncsi ösztöneid helyett inkább a külső-belső elvárások alapján döntöd el, mit tegyél, annak minden esetben valamilyen félelem áll a hátterében. A következménye pedig legtöbb esetben frusztráció, kielégületlen keserűség, és nem ritkán neheztelés, mások hibáztatása.

Emellett a hiedelmeink is előszeretettel űznek tréfát velünk.

Hogy érzékletesen szemléltessem, mi történik pontosan, Martha Beck metafórájához nyúlok. Képzeld el, hogy egyszerre lakik benned egy játékos, féktelen, tomboló, dacos és lázadó kölyök és egy könyörtelen diktátor, aki állandó rettegését a szabályok alapos ismeretével és betartatásával igyekszik kompenzálni (mellesleg hiábavalóan). Ez a két archetípus, két különböző hang mindannyiunkban elkerülhetetlenül és állandóan jelen van, ráadásul mindkettő nélkülözhetetlen. A diktátor nélkül már rég nem élnél, vagy valahol elzárva tartanának; a gyerek nélkül pedig sosem lenne egy önfeledt, boldog pillanatod sem, és fogalmad sem lenne, merre tartasz. A baj az, hogy természetükből és beosztásukból adódóan ezek ketten állandó harcban élnek, és te hol az egyikkel, hol a másikkal azonosulsz. Amikor lecsúszik a második csokis fánk is, az a gyerek volt. Amikor másnap lefutsz egy félmaratont, hogy “vezekelj”, a diktátor. Amikor harmadnap “kiegyezel” magaddal, hogy a reggeli tornád helyett gyógyulgatnod kell az előző napi megerőltetésből, megint a gyerek vagy. Ördögi kör, ahonnan csak úgy léphetsz ki, ha sikerül felismerned, mikor melyik beszél benned, és azonosulás helyett elhatárolódva megfigyelned ezt a belső párbeszédet. Majd pedig, mint egy igazán jó vezető, mindkét álláspontot meghallgatva és figyelembe véve egy tudatos, konszenzusos döntést hozol. Melyet aztán mind a gyerek, mind a diktátor beleegyezően és keserűség nélkül teljesít.

Hagylak egy kicsit pihenni és emészteni mindezt. Nem sokat, mert most, hogy már tudod, milyen vékony ösvényen kell haladnod, ha önmagad akarsz lenni, következhet a következő lecke: 

Szóval a következő jelentkezésemig ízlelgesd picit ezt a kérdést: 

Miféle ember lenne az, akit nagy büszkeséggel neveznél önmagadnak? 

… éééér ha még nem tetted, mindenképp csatlakozz a 

-hoz, és szólj róla az ismerőseidnek is! Már csak két nap van hátra, ne késlekedj! 

Spread the love
  •  
  •  
  •  
  •  
  •